Az emberi közösségeknek valószínűsíthetően nem kemény kezű, hanem emberhez méltó vezetés kell – Szíriában is.
Kedves Attila!
Mindenekelőtt köszönöm a reakciót (Nagy Attila: Szíriáról, a Közel-Keletről és a körülötte zajló vitáról) és annak közkeletű kifejezéssel élve „korrekt” hangvételét és releváns megállapításait.
Válaszában azt írja, hogy „Nem a líbiai arab/berber lakosság valamiféle különleges lelkülete, egyéni lelkületei miatt [van szükség erős kontrollra a térségben]; hanem legfőképp amiatt, amit 10-30 évi káosz és polgárháború csinál egy társadalommal és annak igényeivel”. Ha abból indulok ki, amit a lengyel irodalmi Nobel-díjas szerző, Wladyslaw Stanyslaw Reymont (1976: 388) egyik karaktere állít egy 19. századi lengyel vidéki közegben, nevezetesen, hogy „mindig kell, hogy valaki vezesse a népet, akinek van hozzá esze, ereje és emberséges érzése”, akkor azt kell mondanom, hogy ez valóban nem kultúra, inkább történelmi fejlődés vonatozású kérdés; ám ettől fontosabb, hogy az nem (kizárólag) erélyesség-függő. Következőleg, ha már egyetemes vagy partikuláris érvényre törekvő feltevésekbe bocsátkozunk, az emberi közösségeknek valószínűsíthetően nem kemény kezű, hanem emberhez méltó vezetés kell – mégpedig államformától függetlenül, ami legalábbis megkérdőjelezhető nem csak az Aszad-, hanem más rendszerekkel kapcsolatban is, ezt ugyanakkor valóban nem kívülről kell eldönteni.
A „nem is érzem szerencsésnek (…) ha úgy tekintenénk, egy bizonyos demokrácia-szint alatt már jogos (polgár)háborút szítani és káoszba taszítani egy országot. Mert az egyértelmű, hogy az összes érintett külső hatalom tevékenysége nem állhatna távolabb a humanitárius intervenciótól” gondolatot, mint általános érvényű irányadást támogatom. Amennyiben nekem szánta volna, azt szalmabáb-érvelésnek tekinteném, ugyanis annak tartalmával a magam részéről teljesen egyetértek, ez a korábbi írásomból is kiderül. Alig hiszem tehát, hogy erről érdemes lenne polemizálnunk.
Üdvözlöm továbbá, hogy felismerte, hogy a cikk terjedelméhez viszonyítottan milyen aránytalanul röviden és sommásan foglalkoztam, tkp. néhány rövid bekezdés erejéig a szíriai helyzet geopolitikai kiterjedésével.
Múltkori cikkem e szóban forgó, felütés-indíttatású részeinek megírását az a provokatív szándék vezérelte egyfelől, hogy teszteljem vitapartnerem Oroszország iránti elköteleződésének fokát egy alapvetően szíriai belpolitikai kontextusban (ez még várat magára); másfelől, hogy megnézzük, találunk-e lényegi különbséget a hazai jobboldalon (a. m. a jobbközép-centrum és a nemzeti radikális gondolatkörök között) Szíria kérdését és különösen annak tágabb geostratégiai összefüggéseit illetően.
Ami az utóbbit illeti, alapfeltevésem szerint társadalmi szinten a hazai bevándorlás-szkepszis és az azt övező fenntartások erőteljesen, gyakran az attitűd affektív tényezőinek előtérbe tolásával jelennek meg a szíriai helyzet kontextualizálásakor, tkp. a jobbközép-centrum és a nemzeti radikálisok támogatói körében lényegi különbségek nélkül; miközben más kérdésekben természetesen már esszenciális véleménykülönbségeket, nézeteltéréseket találunk.
Én a magam részéről az elmúlt években több ízben hangot adtam azon meggyőződésemnek, hogy a hidegháború lezárásával a történelem színpadára lépő, efemer, amerikai vezetésű unipoláris rend már a múlté – vagy legalább is annak hangsúlyai eltolódtak a hadászatról egyéb területekre, összefonódva más szférákkal vagy feloldódva azokban, más szereplők felemelkedésével párhuzamosan. Magától értetődőnek tűnik, hogy Oroszország például „visszajött a meccsbe”.
A szíriai nép egy része az ISIS elleni küzdelem miatt üdvözli a szíriai orosz katonai részvételt/beavatkozást. Más része a történelmi imperializmus (egyes arab történészek és társadalomtudósok már az európai imperializmus térnyeréseként értelmezik a cári Oroszország 17-19. sz. között végbement uráli, taskenti, kaukázusi és turkesztáni terjeszkedését is – al-Ğundī 1983: 416–417), a hagyományos nagyhatalmi érdekérvényesítés egy újabb felvonásaként értékeli azt. Ennek az orosz részvételnek a szövődményei, illetve a más érdekeltek részéről arra adott válaszok (vagy annak elmaradása) lesznek a döntőek e fenti, nemzetközi erőviszonyokra vonatkozó állítás érvényességének tekintetében.
Emlékeztetőül: Sógor érveléséből egy, a szíriai vezetés megdöntésére irányuló amerikai-öbölbeli-izraeli összeesküvés következik, amely az amerikai szándéknak megfelelően áttételesen Európát is meggyöngíteni kívánja.
Ha ezt a gondolatmenetet továbbvisszük, abból az következik, hogy egy ennyire tudatos stratégiai vízió kiötlői azzal is kalkuláltak (netán éppenséggel nem, vagy nem következetesen – ahogy ezt a múltkori cikkemben jeleztem), hogy az oroszoknak vagy másoknak szintén lehet erre egy lépése abban a nemzetközi erőtérben. Ennek kontextusában kifejeztem afelőli kétségeimet, hogy Amerikának érdekében állna organikus európai szövetségi rendszerét még ennyire nyakatekert módon is, mint ahogy a hazai hegemón diskurzus állítja, meggyöngíteni. E tulajdonképpen már-már ellentmondást nem tűrő diskurzus az alábbi fogalmak köré csoportosul:
1) Távvezérelt arab tavasz – amely a rendkívül összetett politikai-történelmi-szociokulturális tényezők sokaságának kontextusából reduktívan kiragadja az ottani események „nyugati irányítású”, politikai színezetű szálát (mintha Obama joystick-kal vezérelte volna a tömegeket pl. a Tahrír térre. Kizárni épp ezt sem lehet, de attól még a megdőlt rendszerek nem voltak tökéletesek – ettől ebben a kontextusban sem többet, sem kevesebbet nem állítottam a múltkori cikkemben).
2) Fenyegetést jelentő menekülthullám/gazdasági bevándorlás: e rendkívül szerteágazó, komplex jelenségegyüttesnek – még ha a közelmúlt történéseinek fényében ez érthető is – jóformán kizárólag a biztonsági aspektusai dominálnak. Véleményem szerint egész egyszerűen nyugati gazdasági érdekek (pl. a német ipar, Daimler stb.) időben felismerték a közelmúlt spontán vagy irányítottan induló, ám elszabadultan végbemenő fejleményeiben rejlő munkavállalói potenciált, mindenesetre ez spekulatív és messze is visz.
3) Értékalapú távolságtartás az iszlámmal szemben – egyszerre elgondolkodtató és tagadhatatlan az „elnyűhetetlenül” időtálló, az európaiakat a „nem-európaiakkal” szembeállító (Said, 2000: 19), Nyugat-Európában különösen a war on terror amerikai nemzetközi hadjárattal „koincidálva” (Fekete, 2009: 193-194) jelentkező orientalista diskurzus és eszmeáramlatok pregnáns volta napjaink hazai közéletében; amelyet itthon, Nyugat-Európával szemben, egyelőre nem támaszt alá demográfiai empíria.
Természetesen mindannyiunk nézetétől, sejtéseitől – beleértve Sógor Dánielét, Nagy Attiláét és a magamét is – sokkal fontosabb, hogy mi következik most. Az, hogy miként lép, illetve lép-e a NATO, mit tesz az előállt helyzetben Törökország vagy Szaúd-Arábia. Hogy az Aszad (jelentése: oroszlán) vezette Szírián összeveszik-e az amerikai sas és az orosz medve, vagy előbbi asszisztál utóbbi tevékenységéhez. Mármost miközben ez identitás-alapú kérdéseket vet majd fel itthon – azaz ki kivel legyen, kivel azonosuljon stb. –, megint egy harmadik világbeli ország, Szíria felett ütköznek majd a különféle nagyhatalmi érdekek, mint már annyiszor a történelem során.
***
al-Ğundī, Anwar (1983) al-ʿĀlam al-islāmī wa’l-istiʿmār as-siyāsī wa’l-iğtimāʿī wa’ṯ-ṯaqāfī (Az iszlám világ és a politikai, társadalmi és kulturális imperializmus). Bejrút. (é.n.)
Fekete, Liz (2009) A suitable enemy. Racism, migration and Islamophobia. London, Pluto Press.
Reymont, Wladyslaw S. (1976) Parasztok. Budapest: Európa Könyvkiadó
Said, Edward (2000) Orientalizmus. Budapest, Európa Könyvkiadó
Donald Trump nagyon közel áll hozzá, hogy hamarosan felbontsa a Mexikóval kötött szabadkereskedelmi megállapodást annak Kínához fűződő gazdasági kapcsolatai miatt. Claudia Sheinbaum elnök harapófogóba került: gyakorlatilag csak rossz megoldások közül választhat.
Donald Trump beiktatásához közeledve már Zelenszkij is tárgyalna a fegyverszünetről, de feltételekkel. Az ukrán elnök NATO-tagságot szeretne, de erről Trump hallani sem akar.
Aki a szavakat elemezgeti, rosszul teszi, az embert kell megérteni, aki mondja.
„Egy eldurvult világban Európa és az Egyesült Államok együtt erősebbek” – fogalmazott közös nyilatkozatában Ursula von der Leyen és Antónia Costa.
Magyarországon otthonra lelt örmények és szírek mesélnek a Hungarikumokkal a világ körül újabb epizódjában.
Az ukrán elnök nem is Oroszországnak akart ártani elsősorban.
Az ukrán rendőrség szerint az embercsempészek több száz hadkötelesnek segítettek átkelni a határokon.
A Tisza Párt elnöke újabb és újabb elméletekkel áll elő, hogy a kormányt hibáztathassa, de a rendőrség a bizonyítékok alapján folytat nyomozást, Magyar Péter állításait pedig visszautasítja.
